Az Óriás Hímes Tojások Titka

 

 

Hát igen. Fantasztikusan jól sikerült ez a kis húsvét.

Először persze úgy terveztük, hogy Bora Borán, Francia Polinézia vadregényes kis szigetén töltjük az ünnepeket, de aztán meggondoltuk magunkat, és végül inkább úgy döntöttünk, hogy mégse. Így történt, hogy ezen az ominózus hétfő reggelen juszt is ugyanabban a kedves, barátságos, picikét lepukkant, de még korántsem romos állapotú pont-pont-pont utcai kislakásban ébredtem, ahol szerető férjemmel és nem kevésbé ilyen-olyan beállítottságú gyermekeimmel immáron kerek másfél évtizede élünk boldogságban, békességben, szeretetben, satöbbi. A szívecskemintás paplanhuzat alól ugyan az első perctől fogva kilógott picit a lóláb, de nem baj, mert én kaptam magamat, hajnalok hajnalán kipattantam az ágyból, és még mielőtt bárki emberfia észrevehette volna, sutty, visszadugtam. Így kell ezt. Aztán gyorsan visszafeküdtem, becsuktam a szememet, és vártam, hogy mi lesz. Vártam, vártam, vártam, vártam: semmi. Csak a szél duruzsolt odakint, csak a dalos pacsirták dudorásztak az ablakunk alatt, na és a férjem szuszogott, hörgött és harákolt pompás, bár kissé kivénhedt csataló módjára az orrom előtt a párnán. Néztem a nagy, szőrös, és anatómiailag deformált füleit, és arra gondoltam, uramisten, mekkora mázli, hogy én ilyen végtelenül és olthatatlanul, ilyen töretlenül és ilyen megátalkodottan szeretem a nagy, szőrös és anatómiailag deformált füleket. 

Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, kirontott rajta két meglehetősen szélsőséges temperamentumú fiúgyermekem, gyors és bátor küzdelemben egykettőre elfoglalta, feldúlta és némiképp a földdel tette egyenlővé a szép emlékű szülői ágyat, és én egyszeriben ott találtam magamat boldog ájulatban és egy szál büdös pizsamában a padló közepén, nyakon öntve, mint az ürge, valami súlyos és merészen extravagáns illatú pacsulival. Ezt követően összeszedelődzködtünk, és nekiláttunk felkutatni, mit tojt idén a nyúl. Hát, mit mondjak. Az az igazság, hogy a nyúl az idén valami elképesztő módon szapora volt. Még a szőnyeget is teletojta, meg a vadonatúj, lótuszvirág-mintás bahiapuffot, de nem baj, nem számít, egyedül csak az számít, hogy a gyerekek örüljenek. Itt is, ott is, emitt is, amott is szétkenődött csokicsibére leltünk, térdig gázoltunk a kindertojásban, és minden létező parányi lukban találtunk valami apró kis csodát. Csoko-csillagot, póktetemet. Sőt, nini. Ez ám a meglepetés! A konvektor és az ágyneműtartó közt tátongó szomorú, sötét, büdös odúban ott üldögélt egy valóságos bárány. Ahogy ide-oda billegette a bodros kis fejét, nyakában mindannyiszor megcsendült a pici, piros csengettyű, és csak nagyon-nagyon-nagyon közelről lehetett észrevenni, hogy szegényke már nem él.

Déltájban aztán fölkerekedtünk, hogy az ünnepi alkalom alkalmából meglátogassuk a szüleimet. Alighogy kiszálltunk a kocsiból, hirtelen eszünkbe jutott, hogy hoppá, tulajdonképp futkározni is mehettünk volna a Lupa-szigetre, de akkor már késő volt, mert hirtelen rettentő sötétség támadt, megdördült az ég, villámok cikáztak, miközben édesanyám, mint valami fényességes égi tünemény, az erkélyen állt, és vidáman integetett.

Ebédre tepsiben sült báránybordát ettünk vegyes körettel és fejes salátával, ahogy azt kell. A bárány fantasztikus volt, a köret fantasztikus volt, a saláta fantasztikus volt, apukámról viszont sajnos egy óvatlan pillanatban kiderült, hogy békés karácsonyt akar. Erre mi tapintatosan félrenéztünk, és megpróbáltunk szóba hozni valami mást. Anyukám például kiemelte, mennyire örül, hogy ilyen szép hangosan, szabatosan és tisztán érthetően tudok rágni. Sőt. Ennek apropóján fontosnak tartotta megemlíteni, milyen mélységesen elítéli azokat az úgynevezett édesanyákat, akik időnként valósággal megzakkannak, cigánykurvának titulálják a saját tulajdon lányukat, kiskorú hozzátartozóik jelenlétében lebüdösribancozzák és ad abszurdum kitaszajtják őket a jó kis finom családi fészekből a zord és kietlen lépcsőházi folyosóra, mégpedig azzal a hallgatólagos felkiáltással, hogy többet ide a büdös életben be ne merje tenni a lábát. Hát igen. Merthogy elvétve bár – nem nagyon, csak hébe-hóba, sőt! –, de itt-ott azért szerinte még akadnak ilyen nagyon, de nagyon különös anyák.

Ebéd után közös erővel leszedtük az asztalt, rendet raktunk, elmosogattunk, eltörölgettünk, aztán megpróbáltuk összeszedegetni a mindenfelé szétszóródott cserepeket, de már nem lehetett. A portugál bajnokság 333. fordulójának izgalmakban a legkevésbé sem bővelkedő összefoglalója után aztán nagynehezen feltápászkodtunk a kanapéról, és másfél tonna füstöltsonka-maradékkal a szatyrainkban kiözönlöttünk az előszobába. Édesanyám váratlanul odaszökkent hozzánk, szép akkurátusan eligazgatta a fiaim nyakában a sálat, majd bizalmas hangon közölte velem, milyen maradéktalanul boldog, hogy végül is ilyen pompás feleségnek és ráadásul ilyen kifogástalan családanyának bizonyultam. Édesapám külön megköszönte azt a sok szép kompromittáló zagyvaságot, amit az utóbbi tíz-húsz évben szegény öreg szüleimről összeírtam. Aztán búcsúzóul mindketten a nyakamba borultak, biztosítottak feltétlen szeretetükről, majd egymás szavába vágva hol nyuszómuszónak, hol nyulambulamnak, hol kockafejű nyúlnak neveztek, mint régen.

Mire hazakeveredtünk, már öreg este volt, de akármilyen fáradtak voltunk is, közben azért mindnyájan örültünk, hogy ilyen tartalmasra sikeredett ez a szép nap. A házunk kapujában ugyan még támadt egy kis incidens, de mindegy. A kapucsengő alatt üldögélve ugyanis egy szimpatikus kinézetű, bár kissé zaklatott idegállapotú fiatalemberbe botlottunk, aki saját bevallása szerint épp az imént támadt fel haló poraiból, és ha egyáltalán hinni lehetett a szavainak, akkor valami nagyon hülye neve volt, viszont kisebb összeg ellenében hajlandónak mutatkozott feltárni előttünk az Óriás Hímes Tojások Titkát. Mi persze megkíséreltük erőnek erejével eltávolítani az útból, ám ekkor valami szörnyűséges dolog történt, valahogy kipécézhetett magának, mert hirtelen felugrott a vackáról, szántszándékkal elém került, mélyen a szemembe nézett, beleszuszogott az arcomba, és közölte velem, hogy ő már engem nagyon, de nagyon régóta figyel, és most igazából azért jött, hogy személyesen adja a tudtomra, hogy minden oké. Hogy tudniillik nincs velem az égadta világon semmi baj. Hogy vagyok, aki vagyok, punktum. Meg ilyenek. Még a megbocsátásról is mondott egy-két keresetlen szót, meg hogy milyen nagyon bonyolult az élet. Hát szóval, jópofa volt. Zavaromban villámgyorsan kezet ráztam vele, és szeretettel gratuláltam a mondókájához, aztán persze észbe kaptam, erélyes hangon megfenyegettem, hogy rendőrt hívok, mire ő szépen fogta magát, és hipp-hopp elszelelt. 

Mi meg csak álltunk ott gyáván összekapaszkodva, némán és idétlenül, boldogtalanul és valószerűtlenül, és néztük, ahogy befordul a sarkon. 

 

 

 

in: Eurüdiké (Magvető, 2007)

Elérhetőség

Erdős Virág www.facebook.com/virag.erdos1 erdosviragerdosvirag@gmail.com