Balzsam 2000

 

 

És akkor megtudtam, hogy indul ez a játék.

 

Épp a zuhany alatt álltam, próbáltam ügyesen és alaposan leöblíteni az utolsó adag samponos habot, akkoriban már nem kísérleteztem, igyekeztem szigorúan a használati utasítás előírásaihoz tartani magam, és ahogy nyúlok a soron következő kedves kis flakon felé, kattintom a kupakot, hogy aztán a kellő mennyiségű balzsammal szép egyenletesen átitassam a nedves, és előzőleg alaposan átfésült hajat, ügyelve, hogy a hajszálak végére is jusson, de közben a halánték se maradjon kezeletlenül, sőt lehetőleg a tarkótájék legrejtettebb zugai is részesüljenek a szerből, most az egyszer sikerülni fog, biztatom magam, és akkor váratlanul meglátom a címke jobb alsó sarkában a számot. Részletes felvilágosításért hívja irodánkat, kettő, nulla, nulla, nulla, meg még valami, ráadásul zölddel, amiből sejteni lehet, hogy a hívás legalábbis díjtalan. És ahogy állok ott merengve, és tetőtől talpig vizesen és egyre inkább dideregve várom, hogy a hajszálak legbelsejéig áthasson az erő, akkor hirtelen eszembe villan, hogy a körúti drogériában, ahová valami megrögzött, szomorú bizalommal heti rendszerességgel be-betérek, mint más a totózóba, van-e valami új, de megkérdezni nem merem, csak mustrálgatom a polcot, hogy ebben az elegáns, mégis szinte bensőséges hangulatú boltocskában a minap valami kérlelhetetlen, és már-már goromba szívélyességgel sóztak rám egy többoldalas reklámanyagot, állítólag a balzsam mellé mindenképpen jár, és én a magam részéről nem is igen tiltakoztam, becsúsztattam a fülesszatyromba és indultam szép engedelmesen haza, most mégis, mintha rémlene, akadt ott egy vevő, akit már a villamosmegállóból ráncigáltak vissza, állítólag az egyik szemfüles eladónak feltűnt, hogy ez a cigányképű nagykabátos nem tette el, csak úgy csinált, mint aki elteszi, de aztán ravasz módon bedobta a kosarak közé. És akkor annak a megszeppent fickónak kinyittatták a táskáját, hogy megnézzék, hogy megvan-e neki.


És néhány perccel később, miközben már újra bő sugárban zubogott a nyakamba a víz, akár valami kellemes kis trópusi eső, és én tapogatva állítgattam mindig egyre melegebbre és melegebbre a falon a csapot, ez a plusz most jár nekem, gondoltam magamban, hisz elkövettem jószerével minden tőlem telhetőt, közben persze kezdett lassan kifogyni a bojler, és ahogy ott küszködtem a legutolsó cseppekig, közben egyre azon járt az eszem, hol van az a cetli. Végül arra jutottam, hogy bizonyára kidobtam, ott lesz a kukában, nincs mit tenni, alaposan fel kell túrni érte a kukát. És hirtelen erőt vett rajtam valami békétlen, bolond lendület, hogy jóformán még megtörülközni is elfelejtettem, turbánt kötöttem és már repültem is a konyha felé, még azt se bántam, hogy tócsákban áll majd végig a hosszú előszobán a víz, pedig amúgy mindig nagyon féltettem a padlót.


És abban a sietős pillanatban született a fejemben egy kép. Láttam magamat, ahogy odaugrom, és egyetlen otromba mozdulattal fellököm a szemetest, aztán felkapom és rázom, és kiszórok a konyhakőre mindent. És azt a takaros kicsi konyhát szempillantás alatt elborítja a mocsok. Pisis pelenka, kefires pohár, hagymahéj meg krumplihéj és szerteszét a Magda-féle édes, házi dzsem. A befőttesüveg ripityára zúzva, a szilánkok közt a szilva, mint a szar. És láttam magamat, ahogy guggolok ott az elcsúfított pepita kövön, és nem zavar a látvány és nem zavar a szag, és egyáltalában véve nem zavar már semmi. Csak guggolok ott, és keresgélek, és semmi más nem érdekel, csak hogy minél előbb megkerüljön az az átkozott papír.


Aztán persze alaposan meglepődtem, mikor beléptem a konyhába és azt a szép, színes, és már első pillantásra érdekesnek ígérkező paksamétát egész egyszerűen ott találtam az ebédlőasztalon. Sérülésnek semmi nyoma, se gyűrődés, se folt, szinte fénylettek ott a nagy, piros betűk a délutáni bágyadt napsütésben.

Boldogan és kíváncsian kaptam a kezembe és visszatocsogtam a fürdőszobába, hogy megszárítsam végre a hajam. Odakuporodtam a szennyestartóra, és miközben fújdogált a jó kis száraz levegő, olvasgatni kezdtem a prospektus első néhány oldalát. És ahogy ott lapozgatok, tallózok, szemezgetek, szépen lassan derengeni kezd, aztán egy csapásra összeáll a fejemben az egész. És akkor hirtelen olyan érzésem támadt, mint mikor az embernek a legtitkosabb vágya kitudódik, és valami gonosz módon azon nyomban teljesül. Mondjuk tél közepén gondolsz magadnak egy jó nagy szelet érett, piros dinnyét, közben persze megy a tévé, rákattintasz a kettesre, és láss csodát, Charles Bronson, a legszebb férfi épp abban a percben puskáz ripityára egy görögdinnyével púposra megpakolt platót, becsületbeli ügy, tele minden a kifordult rózsaszín belekkel, hogy az étvágyad is oda van, mégis rád tör valami megilletődött büszkeség, hogy ezt az egészet valahogy te magad csináltad, hogy ez a szomorú, gyászos kalamajka valamiképpen tebelőled lett.


Én mindig tudtam, hogy az élet, amit élek, csak bizonyos korlátozott értelemben tekinthető a magaménak, hogy valójában egyszerűen nem nekem lett szánva, és ha meggondolom, már egész kicsi gyermekkorom óta egyfolytában azon dolgozom, hogy előbb-utóbb, akárhogy is, sikerüljön kibújnom a bőrömből. És igazság szerint már jó ideje gyanús volt nekem, hogy ezzel rajtam kívül még jó páran hasonlóképpen vannak, reklamálni nem merünk, de évek óta türelmesen festjük a hajunkat, szagokat zsákmányolunk és kihúzzuk a szemünket úgy, és titokban eljátszunk azzal az édes, bűnös gondolattal, hogy egy szép napon majd adódik egy ritka alkalom.

De hogy ilyen grandiózus és parádés keretek között, arra én a magam részéről nem mertem volna gondolni soha.


A prospektus első oldalán egy hosszú és tartalmas lista volt, hogy konkrétan melyek azok az apróbb árucikkek, amelyek megvásárlásával voltaképpen nevezni lehet. A kellő számú kupak, vonalkód és árucímke beszerzése a világon mind ez idáig egyedülálló akció támogatására felkért nemzetközi hírű szakemberek véleménye szerint tekinthető egyfajta játékos tréningnek, olvasom, hiszen kísérletek egybehangzó tanúsága szerint, ha háztartásunkat a kellő mennyiségű idegen holmival hurcoljuk tele, akkor attól fogva a döntés és a választás voltaképp már gyerekjáték, ízlés és bátorság dolga, nem több, mint kilépni az egyik ajtón és belépni egy tetszőleges másikon. Az oldal alján még ott állt az is, hogy a tervek szerint egy egész sor vadonatúj terméket dobnak a legközelebbi jövőben piacra, Mimikri Kóla, Mimikri a Maggitól, Mimikri Balzsam, és mintha kicserélték volna a haját, meg ilyenek, ami így elsőre mondjuk szokatlannak tűnt, pedig amúgy tényleg egész ésszerű és praktikus, az ember legalább tudni fogja, mit keressen, ha egyáltalán valamit akar. Mert aki mindezt szépen, tételesen, annak rendje-módja szerint gondosan begyűjti, és a nevezési lappal együtt a nagyobb bevásárlóközpontokban elhelyezett gyűjtőládákba, név és lakcím pontos feltüntetésével, nagy alakú, felbélyegzett borítékban bedobja, annak, mondhatni, szinte máris nyert ügye van, hiszen postai úton jó előre kapni fog egy személyre szóló meghívót a gálaműsorral egybekötött fantasztikus szilveszteri sorsolásra.


Közben éreztem, hogy lassan szárad a hajam, kikapcsoltam a hajszárítót, és kikerestem a kefét. Gondoltam, akárhogy lesz is, most még csak kifésülöm. Nézegettem egy darabig, hatott-e a balzsam, nőtt-e, fényesedett-e valamicskét, de nem. Bár, ha csak a fele igaz, lassan úgyis mindegy az egész. Decemberig csak kihúzom, a Magdának meg egyébként is pompás haja van.


Akkor már jó ideje küszködtem a hajammal, megvolt már vagy öt éve, hogy egyszerűen nem akart nőni. Hiába kentem bármivel, egyszerűen annyiban maradt, se hosszú, se rövid, egy árva centin múlt, hogy épp csak még a vállamig se ért. Inkább hullott, töredezett, és még ha őszült volna, de inkább csak sárgult. Egy időben azt gondoltam, bennem lehet a hiba, nyilván helytelenül alkalmazok egyes hajápolási szereket, talán túlságosan is óvatos vagyok és ráadásul betegesen konzervatív, ekkor volt, hogy egyik este fogtam magamat és lesz ami lesz, kitöltöttem egy jó deci balzsamot a Baba micimackós fogmosó-poharába, vettem egy nagy levegőt és előbb csak a nyelvemmel kóstoltam bele, aztán igyekeztem minél nagyobb adagot magamba diktálni, persze nem ment, elég csúnyán összehánytam mindent, amit lehetett, butaság volt, láttam be később, pedig a szívem mélyén egy percig se bántam meg a dolgot, az ember végtére is vállalja a rizikót, kísérletezzen, próbálkozzon, legyen leleményes, mert egyébként végképp minden annyiban marad. Egy percre azért emlékszem, hogy elöntött a méreg, hogy már majdnem belevágtam, úgy értem, dühömben majdnem lenyírtam tövig, aztán persze mégse, ki tudja miért, talán épp csak hamarjában nem akadt a kezem ügyébe olló.

És most akkor itt van ez a fergeteges alkalom, az évezred akciója, ahogy olvasom, új idők, új arculat, és nem kell hozzá más, csupán egy icike-picike szerencse.


Azon azért magamban egy csöppet elmerengtem, vajon hogy van ez az egész ügylet mégis kitalálva, mondjuk hol lesz például a Magda, mikor már a Magda én vagyok. De ezen már nem volt kedvem gyötörni magam, sejtettem, hogy későre jár, jó lesz készülődni, egyébként is, az már végképp nem az én ügyem.


Magam köré csavartam egy törülközőt és bementem, hogy megnézzem, mennyi az idő. Már elég sokszor elgondoltam, mi lenne, de tényleg, ha egy-két napra egyszerűen elfelejteném. Elmúlna öt óra, elmúlna hat óra, és egyszerűen nem jutna az eszembe Baba. Moziba mennék, esti uszodába, aztán lefeküdnék aludni és aludnék nyugton reggelig. Vagy ha mondjuk éppenséggel az eszemben volna, gondolnék rá, de csak egészen messziről figyelném, ahogy a dadus behúzza maga után a kertkaput, hallgatnám, ahogy komiszul kattan a zár, miközben ő ott üldögél a kiscsoportosok egyenkabátkájában a behavazott homokozó szélén, és a tömpe kicsi körmét reszelgeti a káván, ahogy szokta, aztán persze akárhogy is dacolok magammal, végül mégis minden áldott este elmegyek. Pedig néha mérget mernék venni rá, hogy egyáltalán nem én vagyok, akit olyan szemrehányó és halálos türelemmel vár.


Láttam, hogy még van egy egész picike idő, gondoltam, gyorsan felhívom a férjem. Hónapok óta nem beszéltünk, van-e valami. Mondjuk épp csak felvetem, hogy van most ez a játék, meg hogy ami engem illet, úgy néz ki, indulok. Hátha ő is kedvet kap, tudtam róla ugyanis, hogy halálosan irigyli a bátyját.


Aztán arra jutottam, hogy úgyis biztos foglalt, inkább gyorsan felöltöztem, és nekiláttam, hogy kitöltsem legalább az első ívet. Voltak ugyanis bizonyos oldalak, csupa üresen hagyott hellyel, azokat, gondoltam, jó lesz kitölteni. Például volt egy ilyen rubrika, hogy "felajánlás". Ide nyilván azt kellett beírni, hogy mégis mi az, amiről az ember a saját helyzeténél fogva lemond. Az volt csak a probléma, hogy elég kicsi volt a hely. Aztán végül beírtam, hogy fiatalos külső, ruganyos járás, egérfog, másfél szoba a külső Váci úton, körfolyosós, de viszonylag nyugodt, meggypiros kispolszki napfénytetővel, litvánul egy több versszakos karácsonyi dal, apáról egy tízszer húszas kiretusált fénykép, egy fél telek Turán, de nyakig csupa gaz, meg sár, meg törmelék, meg még hogy van egy titkom. De azt persze nem írtam bele, hogy micsoda. Babát szegényt kihagytam, ezt csak később vettem észre, de ő már aztán tényleg végképp nem fért volna ki. Közben persze éreztem, hogy mégse stimmel így, hogy mégse lehet, hogy elég legyen ennyi, és akkor el is határoztam, hogy magamban folytatom. Összepakolok szépen lassan a fejemben, és ha minden jól megy, majd a végső pillanatban ottfelejtem valahol a pakkot.


Lapoztam, és a lap tetején az állt, hogy "célszemély". De akkor már majdnem öt óra volt, indulnom kellett az oviba.


És baktattam vidáman a pöttyös kisbundámban végig a latyakos, ronda, barna hóban, kigomboltam derékig, mert fűtött valami láz, és közben egyfolytában azon gondolkoztam, miért éppen a Magda. Hogy van az, hogy még csak fel se merült bennem senki más.

Pedig csak úgy ránézésre nincs is benne semmi. Feltűzve még az se látszik, milyen dús és bársonyos, és milyen fényes és erős és legfőképp, hogy milyen nagyon hosszú a haja. Olyan hosszú, hogy ha úgy akarná, leérne a földig. Talán még egy egész kicsit húzná is maga után.


Kiskoromban egyik éjjel hallottam a tévét. Bemondták, hogy egy magyar anya egyik este hazament, megetette, megfürdette, aztán fogta szépen és megfojtotta a kétéves fiát. Emlékszem, hogy elég sokat töprengtem az eseten. Hogy mégis mivel fojtja meg egy anya a fiát?


De úgy egyébként tényleg nincsen rajta semmi különös. Ha meggondolom, tulajdonképp ronda és öreg. Még talán a szemében van valami erő, de minden más az belül van, és ennélfogva nem is látja senki más, csak én.


Egyszer régen lett nekem egy barátom, még kicsik voltunk, talán alsósok, és akkor volt egyszer nálunk egy névnapi zsúr. November volt, emlékszem, hogy aznap esett először a hó. Franciadrazséval volt díszítve a torta, rendszerint ez volt a Magda-féle meglepetés, franciadrazséból rakta ki a torta tetején a nevem. Egyébként bolti torta volt, de jó volt az is, mindenki örült. Körbeültük a nagy, kerek asztalt, mellettem a barátom egy hosszúlábú széken, szemben velünk a Magda, apa akkor már, azt hiszem, nem élt. Ez az én barátom egy verébfejű, kókadt kisfiú volt, úgy hívták, hogy Aladár, időnként folyt a taknya, de én mégse bántam egy percig se, hogy ő jutott nekem. Már el volt döntve, hogy kimegyünk a Szigetre és megöljük egymást pisztollyal, mint a szerelmesek. És akkor ez az Aladár ott a nagy örömködésben feldöntött az asztalon egy kis pohár vizet. Végigfolyt a terítőn, de nem lett semmi baj. Magda is csak nevetett, és tulajdonképp egy másodperc kósza töredékén múlott, hogy azóta is őrzök a fejemben egy képet, ahogy valahogy lopva, az általános zűrzavar leple alatt egyszer csak odanézett Magda erre az én buta barátomra, és valamit csinálhatott a szemével, mert szerencsétlen azon nyomban lefordult a székről. És még jó sokáig csak feküdt ott a széklábak között, aztán jött érte az apja, és a kapcsolatunk a továbbiakban abbamaradt.


Már jó ideje bent jártam az óvoda hatalmas téglafallal körbekerített udvarán, és egyre csupa régi dolog körül járkált az eszem, mire észrevettem, hogy na lám, közben újra eleredt, és amolyan apró szemű, undok, vízenyős pelyhekben egyre csak szakad a fejemre a hó. De akkor én már szaladtam, mert éreztem, hogy baj lesz, elképzeltem, ahogy a sánta dadus nagy szuszogva körbejár és leoltja mind a hatszáz teremben a villanyt, és szegény Babát rosszallóan megcsapja a kulccsal, és kiküldi a sötét és huzatos folyosóra várni, és kettesével röpültem már felfelé a lépcsőn, de közben azért folyton csak a Magda körül pörgött az eszem, egyre azon erőlködtem, hogy jöjjön végre már valami kedves, vidám emlék, ahogy mondjuk megölel vagy megver vagy leköp, vagy mindegy hogy, csak bármi módon törekszik felém, de persze hiába, nem jutottam semmire, és mikor aztán nagy lihegve végül is felértem, és az orromat megcsapta a frissen festett sárga falak nyomasztóan szigorú szaga, akkor egyszeriben rám tört valami anyátlan üresség, valami szomorú és méltatlan hiány, és már majdnem bőgni kezdtem, mint egy kizárt kisgyerek, hogy az mégis hogyan van, hogy én még a szagát is csak sálakból meg kendőkből, meg hideg, nehéz paplanokból ismerem.


És akkor egy kicsikét elbizonytalanodtam, és már magam sem értettem igazán, hogy miért is érzem mégis mindenáron azt, hogy ez a közönséges, ismeretlen nő nekem a jussom, és akármilyen hazárd módon, egyszerűen jár nekem.


Aztán még jó ideig vadidegen csarnokokban tekeregtem tanácstalanul, mire végre találtam egy ismerősnek tetsző folyosót. Nem is nagyon csodálkoznék, gondoltam magamban viccesen, ha mondjuk egy szép nap kiderülne, hogy ezt az egész redves kócerájt tréfás kedvű gonosztevők tervezték meg szánt szándékkal úgy, hogy lehetőleg órákig kelljen bolyongani, mire az ember nagy nehezen megtalálja a saját gyerekét.

És akkor a legutolsó félhomályos fordulónál eszembe jutott egy szomorú eset.


Valamikor ősszel egyszer úgy alakult, hogy egy egészen kicsivel korábban értem ide. Rögtön, ahogy beléptem, megláttam a Magda kabátját a fogason. Amúgy szép szabású, valódi báránybőr kabát, most hogy visszagondolok, öröm lesz hordani. Ahogy aztán rosszat sejtve belestem a terembe, ott láttam Babát a Magda csupasz nyakában csüngeni. Úgy ölelték egymást, mint egy furcsa pár. És emlékszem, hogy nekem ez az egész akkor hirtelen olyan volt, mint mondjuk a megállóból látni, ahogy ülök a buszon. Az a jolánképű óvó néni meg csak állt ott, és nézte őket, és időnként helyeslően bólintott, mintha lett volna valami kényes és bizalmas ügy, amiben őket kettőjüket feltétlenül támogatni kell. És mikor aztán észrevettek, tisztán láttam, ahogy cinkosul egymásra néztek, hogy vigyázz.


Egy csúfondárosan lengedező zebramintás csapóajtó után már szinte biztosra vettem, hogy jó felé járok, meleg, meleg, mindjárt forró, biztattam magam, és mialatt módszeresen végignyitogattam a létező összes felcímkézett és piros tulipánnal meg kiskutyafülével összevissza ragasztgatott ajtót, akkor hirtelen belém nyilallt, ami egyébiránt már jó ideje mozgolódott bennem, hogy a magam részéről minden bizonnyal akkor követtem el a létező legnagyobb hibát, amikor egy undok, nyirkos februári reggelen fogtam magam és bevonultam a kerületi nagykórházba szülni.


Amikor kitoltak a szülőszobából, nem volt ott senki. A férjem még nem ért oda, de Magda már jó ideje bent volt a kórházban, akadt egy nővér ismerőse, beengedték, és azt mesélik, valahogy olyan hitetlenkedve álldogált az üvegfal előtt, és hosszú órákon keresztül kitartóan bámulta Babát. Aztán még hetekig valahogy furcsán és zavartan viselkedett, mintha nem lett volna teljességgel világos előtte, hogy akkor most végtére is ki kinek a gyereke. És azt gyanítom, Magda máig nem gondolt bele, hogy mégis honnan pottyant Baba aznap erre a világra.


Engem akkor jó sokáig otthagytak a folyosón, életemben nem voltam még olyan egyedül. Próbáltam, hogy felpattanok és elfutok haza, de persze akkor már nem lehetett. Hetekkel később Magda mutatott nekem egy dobozt. Jó kis műanyag dobozka volt, azt mondta direkt erre a célra vette, felkockázott egy nagy szelet dinnyét és telepakolta vele zuftig a dobozt. Gondolta, szülés után jól fog nekem esni egy-egy édes, hűvös, leveses falat. Még a magokat is kiszedte, hogy ne legyen vele gondom, aztán abban a "boldog ámulatban", ahogy ő fogalmaz, szinte észre se vette, és egytől egyig, mind egy szálig megette.


Mikor aztán már magam sem hittem, hogy valaha az életben még egyszer innen kijutok, akkor valami rejtélyes és barátságos sugallattól vezérelve váratlanul megtaláltam a termet.

Odabent csend volt és hideg és valami ijesztő és mesterséges rend. És abban a félhomályos és valószerűtlenül piros téli fényben, élettelen délvidéki állatok és merev testű, örökké mosolygó bábok közt egy hosszú, keskeny kispad végestelen végén megláttam magában duzzogni Babát. Szegény úgy ült ott az állig gombolt rozsdabarna posztókabátkájában, mint egy kicsi, öreg hölgy. És akkor rám szakadt, hogy micsoda egy eszeveszett sültbolond is vagyok én, és hamarjában elkapott valami féktelen, anyukás öröm, és már lódultam, hogy a karomba kapom boldogan, de ahogy ott a félhomályban megláttam a szemét, és a szemében azt a töméntelen alaptalan vádat, akkor hirtelen eszembe villant, hogy na lám, hát látom én, ezek ketten mégiscsak valami álnok, titkos szövetségben fogtak össze ellenem, ez a kicsi szaros béka itt a Magda dülledt szemeivel fürkészi az arcomat, megállj, ha majd én leszek a Magda, gondoltam, de hirtelen magam is megrémültem a vakmerő és gonosz gondolattól, hogy majd akkor megütlek és fellöklek és megrúglak, és bőgni hagylak estig, hogy megértsd végre, hogy én vagyok neked, és nincsen neked rajtam kívül most már senki más.


Már karácsony is jócskán elmúlt, mire a meghívó megérkezett. Épphogy venni tudtam még magamnak valami göncöt, aztán szaladtam a fodrászhoz, hogy addig is kinézzek valahogy. Persze otthagytam egy halom pénzt, de nem bántam, elvégre ez a szilveszter mindannyiunk számára az első és az utolsó, bárhogy alakuljon. Babát a szomszéd házaspárra bíztam, és futottam, hogy időben ott legyek.

 

Mire odaértem, még mindig a piacig kígyózott a sor, és jó időbe tellett, mire végül elfoglalhattam a helyemet. Az a hatalmas, pompásan feldíszített stadion a legutolsó zugig tömve volt, akár egy rangadón, ám a kijelzőn most egyvégtében csak egyetlen számjegy tündökölt. És alighogy leültem, máris kezdődött a műsor. Az előzetes programnak megfelelően először népszerű sztárok énekelték egymás régi slágereit, aztán egy átváltozóművész szórakoztatta a közönséget, a sorsolás csak eztán következett. És ahogy ültem ott, és figyeltem, és próbáltam ügyesen kilesni a trükköt, ahogy az a szelíd ember kedves kicsi házinyúlból hipp-hopp ocsmány vérfarkassá változott, aztán meg emberré újra vissza, és közben még egy pillanatig próbáltam lazulni, a drukk előtt egy kicsikét még ringatni magam, és ahogy ott üldögélek és magamban már-már búcsúzom, az orromat egyszerre csak megcsapja valami üde, balzsamos illat, és ahogy lopva körbenézek, néhány sorral odébb hirtelen meglátok egy hatalmas, mélybarna kontyot, meg egy kezet, ahogy hátranyúl, hogy egy árulkodó, röpke mozdulattal igazítson finoman a hajtűn. És akkor úgy döntöttem, nincs mese, én most minden teketória nélkül azonnal felállok, kikászálódok a sor végére és kérek gyorsan egy mikrofont, még az is lehet ugyebár, hogy másokat is érint, jobb lesz, ha még csak ki se megyek, egész egyszerűen mondjuk felállok ide a székre, és minden késlekedés nélkül lehetőleg hangosan és tisztán érthetően megkérdezem, Tisztelt Sorsolási Bizottság, az lenne a kérdésem, hogy lehet-e halottat. Úgy értem olyasvalakit, aki már nem él. De akkor már mindegy volt, mert akkorra már betolták a nézőtérre a Gömböt, a teteje egész a belógatott lampionokig felért, és a lóheremintás üvegfalon át egész tisztán látni lehetett, hogy a belseje telis-tele van a mindenféle színű borítékkal, és miután ezt a pompás, óriás buborékot lassan és ünnepélyesen körbegurították a színpadon, egy tornaruhás kicsi, szőke kislány odapattant, kinyitott az üvegfalon egy láthatatlan ajtót, bemászott ügyesen az ide-oda ringatózó üvegkalitkába, innen-onnan markolászva felnyalábolt a borítékokból egy jókora köteget, és hipp-hopp, máris ott állt újra a színpad kellős közepén, a pillantásával csendre intette a nézősereget, és mialatt a zenekar tust húzott, ő kibontotta a legfelső borítékot, kihúzott belőle egy papírlapocskát, és csilingelő gyerekhangon felolvasta az első szerencsés nyertes nevét.

 

 

in: Lenni jó (Magvető, 2000)

Elérhetőség

Erdős Virág www.facebook.com/virag.erdos1 erdosviragerdosvirag@gmail.com