Lali és a nők

 

 

1. Rómeó

 

     Úgy kelletett menni, hogy fogjam a kezét. Ez volt a kedvére mindig, ez a kibaszott kolonckodás. Mióta csak elébem állt, úgy akarta örökké, hogy fogjam. Hogy ne engedjem beveszni az emberek közé.

     Ne veszítsem el, aszongya, ne veszejts el engemet. Úgy értette szerintem, hogy ne legyek a gyilkosa. Mert neki egy halál volt a Kisdankóban egyedül. Savat ivott majdnem. Arra gondolt, savat iszik, állítólag meg is volt már neki a flakon. Egyik éjjel nekiment a fejével a falnak. Juli, kérdik. Problémád van? Fogták szépen, kirakták. Azok nem egy anyaotthon, ne tessél itt hancúrozni, fájlalták, hogy véres lett a fejétől a fal.

     Apucizott egyfolytában, volt egy ilyen gyengéje, hogy ez meg az. Apucika drága, mondja nekem, meg apu, apu. Egyszer elborult, és belevágott magyarázni valamiket, de a hangja olyan volt, hogy ismerős, de magasabb. Volt neki egy külön másik hangja a nyakában. Apucika, mondja nekem, nem igaz ez, bassza szájba már a Julcsit, itt topog a kis kurvája, nézze már, hát micsinál ez, úgy éljek, hogy szétrugom, azt levitetem Kisacsára, hetesoviba.

     Máskor meg csak odabújt, de az volt a rossz, nem szerettem a szagát. Férgek laktak benne, ilyen kisebb, fehér férgek, de már sokan voltak odabenn és ki akartak jönni. Mutatja az ujja begyét, nézi, nézzem, nini, mint egy darab cérna, csakhogy ez a kicsi fehér cérnaszál mozog. Azt súgta az ösztöne, hogy fokhagymát kell enni. Hogy majd a sok fokhagymától kihal a kukac. Ette is a fokhagymát, de úgy ette, hogy amit evett, akármi volt, előtte is, utána is bekapott egy gerezdet, és úgy. Ha párizsi volt, ha bécsi fánk, ha amerikai palacsinta, dettó. Csitított, hogy ne öklendjek, érzi már, hogy fogyatkoznak, addig-addig variált, míg közénk állt a szag. Próbáltam, hogy kibírom, hogy nem évődök, nem fikázom, még spannoltam is magamat, hogy de finom, hogy jaj de jó, hogy édes, buja, mediterrán illatok, de nem. Mondtam neki, szép Júliám, ez lesz a te balkonod, felvittem a János-hegyre, fel egész a kilátóhoz, emitt ez a kapaszkodó –invitáltam –, kapaszkodjál, levegőzzél, szemlélődjél napestig. Én egy perc és itt vagyok, mutattam a flaskát is, hogy tessék, itt van, viszem vissza, beváltom és repülök, a zsebemben a pénz. Bizalommal volt szegényke, azt mondta, hogy visszavár, csak annyit kér, a bodegánál, ha majd jövök, legyek olyan aranyember, vegyek neki lángost.

     Fokhagymásat?, kacsintottam.

     Kacsintott, hogy azt.

     Akkor már a Blahán laktam, úgy kellett a kartonokat szellőztetni napokig utána. Azzal aztán bevégeztem, szép volt, jó volt, ennyi volt.

     Csak a zakóm nem felejt, az úgy látszik, hogy mindörökre megszívta magát. Szaglászok a hónom alá, nicsak. A Juli.

 

 

 

2. A kapu

 

      Van egy titkos álmom, mondta.

      Beültünk az eresz alá, mert már akkor szabályosan lefagyott a lábunk. Szerencsére volt nálam egy nem is olyan nagyon régi OBI-kalauz, telis-tele szenzációs akciós ajánlatokkal, azt kettévettük, ez itt nekem, ez itt neked, ráültünk, és úgy.

      Ami pakkunk volt, az prímán elfért az ölünkben.            

      Szeretnék egy távirányítós garázskaput.

      Billenőset? Kérdeztem és kidugtam a fejemet, hogy megnézzem, hogy esik-e még odakint a hó. De már nem esett.

      Mindegy, mondta.

      Hogyhogy mindegy, nem mindegy.

      Akkor billenőset, mondta, meg hogy attól félt, hogy ki fogok akadni.

      Nincs ezen mit kiakadni, mondtam neki, sőt.

      Akinek egy csöpp szíve van, az ilyenkor másra se bír gondolni, csak egy jó kis távirányítós garázskapura. Van aki bevallja, van aki nem, de a lelke mélyén szerintem a világ összes népessége Hörmann-féle távirányítós garázskaput szeretne magának, persze tokkal, vonóval, ujjbecsípődés elleni garantált védelemmel, sőt!, olyan is van, aki még ennél is vadabb, és titokban még gőzkabint is szeretne, meg gránitőrleményes járólapot, meg jakuzzit, meg minigrillt, meg örökbérletet Maiami Beach-en, meg egy kisebb parcellát a Marson, ilyesmiket, de ahhoz már tilinkó, hogy kinyissa a száját, inkább csendben kussol, és lapít, és gyötri magát, és bebeszéli, hogy ő ezekhez majomember, meg lumpen, meg szaros. Örülhet, hogy egyáltalán luk van a fülén.

      És ez persze igaz is, mert tényleg vannak köztük, akik folyton-folyvást csak maguknak keresik a bajt.

      Úgy értve, hogy faggyút esznek, vagy például egyáltalán nem is magyarok. Vagy sánták, vagy bénák, vagy hátralékosok, vagy mondjuk merényleteket kísérelnek meg a Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkára ellen, ami pedig hihetetlen veszélyekkel jár.

      Egyetlen szóval sem állítom, mondtam neki, hogy az ilyeneknek is lehessen távirányítós garázskapujuk, de te például kifejezetten szemrevaló vagy, súgtam a fülébe, bele a kis vakondszürke sapija alá, aztán átkaroltam szeretettel, mint egy kanos mikulás, és meglapigattam az elgémberedett ujjaimmal a hátát. Kicsit le vagy strapálva, meg idegbeteg is vagy, de az ilyesmi nem számít.

      Az se, hogy – ?, kérdezte, de egy hideg fuvallattól elakadt a hangja.

      Mondtam neki, hogy az se, mert azt meg majd nem mondjuk meg senkinek.

      Azt mondta, hogy úgy emlékszik, hogy az be lett írva.

      Hoppá. Hogyhogy be lett.

      Hát hogy úgy, hogy volt erre egy külön rubrika.

      Töprengtem egy percet, aztán kiböktem, hogy gond egy szál se, egyébként meg így is, úgy is van egy tuti trükk.

      Úgy nézett rám szegény, mint a Gyáli úti Magnum-reklám, látszódott, hogy szörnyen ki van éhezve a szóra.

      Bízzál bennem, cicababa, osztunk, szorzunk, variálunk, és egy ügyes manőverrel úgy oldjuk meg majd a dolgot, hogy a végén, – hogy a vééééééégén, így mondtam, mert láttam már, hogy le van törve, és mint egy kis sarki róka, kézzel-lábbal dörgöli a jégvirágos pracliját – hogy a végén mindet, cakk-pakk, le lehessen írni az adódból!

      Ja. Mondta.

      Ja-ja, mondtam, és örültem, mert láttam, hogy örül.

      Kifújta az orrát, mert már csurgott, aztán elpirult, és akárhogy is  reszketett, meg szürcsögött, meg citerázott, kezdte nekem hálás szívvel gombolni a bundusát.

     Ne csacsiskodj, cirókáztam, az van, hogy most összebújunk, hunyunk egyet, átmelegszünk, aztán szépen nekilátunk, átböngésszük a termék-katalógust, és kikalkuláljuk a méreteket.

 

 

 

3. Paganini

 

Én voltam ott legelőbb, aztán a Dianna.

Kérdeztük a főnővért, hogy lehetne-e neki is, azt mondta, lehet.

Ámbár, mondta, így mondta, hogy ámbár.

Na, ha ámbár, mondom, jól van, legyen neked ámbár, láttam már, hogy szabódik, de lényeg az, hogy be lehetett adni a papírt.

Rá egy hétre ott sürögtünk Diannával ketten.

Én voltam a főhigénés, ő meg a segéd. Volt egy posztja neki is, meg nekem is volt egy posztom, de minket ez nem fogott meg, együtt voltunk akkor is, ha nem. Annyi volt, hogy lezörögtem neki a csövön, volt egy titkos egyezség, hogy ti-ti-ti, akkor ő hopp, odaugrott, visszazörgött, én meg abból konstatáltam, hogy na, minden oké.

Az volt a jó, be volt minden futtatva csövekkel. Ilyen kövér csövek kúsztak mindenütt a falakon, akárhol is tartózkodtunk, ki volt köztünk épülve a közvetlen viszony. Ha én voltam a belen mondjuk, ő meg lenn a traumán, úgy is, vagy ő a női kettesen, ami már egy más világ, de akkor is, vagy pont mondjuk a hullaházban, ha éppenséggel oda volt hivatalos. Oda is csak kellett ember, ganézni, meg tutyakolni, leverni a tetemekről a port. Azt mondta a Dianna, hogy nincs ott semmi külön látvány, maximum, hogy meg-megrezzen időnként a barna nájlon, meg hogy a csempére itt-ott agyak vannak ragadva, de az se gond, csak meg kell kicsit pöckölni és plutty, attól lejön. Na, én arra sose mentem, az én placcom odafönt volt egyébiránt, mosdó, vécé, különhelység, ilyenek.

Egyik este ő már megvolt, lekocogtam neki, hogy hát gyere gyorsan cicababa, segítsél már, összedobjuk, szaladunk haza. Már csak egy kis zug volt hátra, egy ilyen kis előtér meg plusz az öltöző. Benyitunk, de nem ám csak úgy ajtóstul, mert Diannának volt egy külön kultúrája, hogy azt így kell, úgy kell, szépen, nem vagyunk egy bunkó szergej, kileste a Mc Donalds-nál, hogy egy ilyen diszkrét ügyben hogy szokás kopogni.

Kop, kop.

Hallgatózunk, fülelünk, halljuk is a mordulását: na, ez a Kopasz.

Összenéztünk, úgy legyen. Nem is kellett letárgyalni, azon nyomban összeállt a fejünkben a terv.

Be is ment a kis Dianna, én meg ugye hurcolkodtam utána a vödröt meg a többit. A hipót. Na, a Kopasz nézett csak, hogy mi a helyzet, ott áll egy szál klottgatyában, Dianna meg kezdi neki madárhangon, bocsika, de őneki most sürgősséggel fel kell emitt sikálnia, kiadta a köjálos, hogy így meg úgy, hogy közveszélyes mocsok van, ez mégiscsak egy egészségügy, kirugatja, lelöveti, úgyhogy ez van, muszáj neki, de majd félrenéz. Amúgy is pont ki van bukva, azt mondta, hogy azt mondják, hogy ő egy kurva, hogy én őtet nem állhatom, tettleg bántom, szóval hogy ő most egy kedves oltalomra vár.

Így mondta, de közben lopva rám tekintett, hogy ez ám csak mind a mozi, nehogy bevegyem.

Na, én akkor gondoltam, hogy ráteszek egy kislapáttal, odasúgtam, mit adsz érte, öreg haver, jó kis nő ez, ezét nézzed, fogjad bátran, tapasztaljad, énnekem már elegem van, meguntam. Az az ábra, vörös is, meg komplett nimfomániás, láda sör és megegyeztünk, leperkálod, viheted.

Dianna meg közben ingott, hajladozott, nyihogott, lebillent a válláról a kicsi fehér köpönyeg, de a pali nem értette, begorombult, hozzám vágott egy egész kukát. De az ilyen fémkuka volt, akkora nagy zajjal járt, hogy állítólag ijedtében beszart egy beteg. Na én persze elugrottam, borult minden, a Dianna sikoltozva ki a folyosóra, visított, hogy fogják meg, szatír.

Meg is fogták, vitték is a Kopaszt rögtön be a kezelőbe, kivallatták, úgyhogy meg lett regulázva rendesen. Máskor jobban kidekázza, lopjon-e vagy ne lopjon, pláne hogyha ismételten úgy hozná a sors.

 

Azért volt egy hóhányó, mert egyszer engem meglopott.

Úgy csinálta, hogy egy reggel besurrant a helyemre és kikapta a szekrényből a pénzem. Faszekrény volt, kilökött a tokjából egy darabot, még a végén nekem jöttek, mutatták, hogy ejnye, nem vigyáz. Dianna még mást szeretett, lepöccent a zár is, úgyhogy ott álltam a legteljesebb őrülés határán.

Abból lett a fejlemény, hogy akadt egy tanú.

Az edénymosó kolléganő mosta pont az edényt, mikor gyanútlanul kitekint, hát látja, hogy aszongya, nicsak, valaki oson. Nézi, nézi, ki lehet az, gondolkodott, de már nyomban felismerte, hogy hát a Kopasz. Úgy osont a folyosón, hogy hiába is dugta magát, ráesett a fény.

Olyan pszichés mozgása volt, aszongya, a kezében meg vitt valamit, mit is, mit is, nézi: egy fekete bukszát.

Na, hát akkor helyben vagyunk, spekulált a kolléganő, amúgy is egy zavart elme, bediktálja „kopasz”, aztán közbe persze nem. Lövéseket is hallott, meg testek tompa puffanását, de ezt már csak köztünk mondta, aszongya, hogy nem őrült meg, nem löki a vágóhíd alá magát, meg pláne hogy a gyengénlátó kicsi gyerekét.

Na de aztán kipattant, hogy a Kopasznak van még egyéb vaj is a fülében. Kezdve ott, hogy még a télen fogta szépen, kilopta a badellát. Ez egy ilyen kiskondér a tálalón, amibe a tököt, tejfelt, meg a többi ilyen folyós zaftot kanalazzák. Helyette meg bedobott egy régi rozsdás fazekat, azt lekenték, kilúgozták, hajszálon múlt, hogy ki bírta tisztázni magát. Kanalak is el-eltűntek, kiskanál, nagykanál, ilyen villa, olyan villa, pluszba még a kenyérvágó kés. Vágnák le a kenyeret, hol a kés.

Még a repetát is fogta, elhordta haza. Pénze nem volt, elgépezte, tőle tudom, előlem meg minden délben elette a maradékot. Ebből élt, hogy elette, meg ezt-azt eladott.

 

Egy nap aztán, ahogy mindig, győzött az igazság.

Szegény Kopasz bánta már, hogy barom volt, de sajnos így is meg kellett lakolnia.

A kedves öreg professzor, aki nem volt más, mint az igazgató, plusz a nagyon-nagyon beteg fülek doktora, szerét vette, összehívta mind az egész higénés brigádot, és a generózus humánum, valamint az egyemberként tartózkodó főnökség nevében kinyilvánította abbéli szándékát, hogy az ilyen ember inkább való dutyiba, semminthogy az egészségügy falai közé. Levonták a fizetését, hiába jajongott, plusz még engem nyilvánosan meg kellett követnie. Odaszólt a docens is, hogy letérdelni, nincs vita, szabódtam, hogy nem szükséges, megbűnhődött, így meg úgy, de a gárda ragaszkodott, meglett hát az is. Pik-pak jött a rohamrendőr, vasra verték, mifene, fölmerült, hogy átvigyék a neurológiára, átnevelik, kikupálják, valami, de nem. Beüzent a bíró, hogy már várja, úgyhogy menni kellett, elítélték jópár évre, nem emlékszem szám szerint, de lényeg az, hogy többet onnan nem jöhetett ki. Állítólag sírt, amikor rátették a lakatot, üzente, hogy vezekel, de ugyebár a törvény szava nem csak egy nagy handabanda, úgy értve, hogy én se loplak, te se lopjál, ha meg loptál aranyapám, többet most már ne lopjál és kész.

 

Az volt csak a fura, hogy már hétfőn megint ott volt a helyén.

Kérdeztem, hogy mi van, hogy van, azt mondták, hogy csacsi béka, szemüveg. Kiveri a szemedet, hát nem látod, hogy tiszta sor? Hogy ez a sasorrú, kleptomán-szívű Kopasz stikában a bolsevista főnővér arája? Ipa, napa, tettestársa, másik énje, szerető fia? Hogy liezon van köztük, plusz még családi barátság?

Na, feleltem, nem tudtam, de így most már tudom.

Attól fogva nem kérdeztem, nem bolygattam, lapítottam, és csak néztem, ahogy jár-kel, mintha mi sem történt volna, sőt. Lekerült a kertészetbe pipacsot gyomlálni, szellőzködni, dögleni a májusi napon. Én magamban tusakodom, őrlődöm a formalinban, véres vízben tapicskolok, fokozottan fertőzésveszélyes kakiban, miközben ő füvet szed és virágot eszik. Oké, mondom, nem ágálok, de ez még mind nem elég. Rám küldi a bandáját, hogy vágják el a torkom.

 

Úgy úsztam meg, hogy eleve bedobtam a rongyot.

Pedig azok ketten voltak, ráadásul úgy jöttek, hogy párban.

Én akkor egy fában laktam, magyarán egy sombokorban, csak éppen a bokrok alján volt egy ilyen levelekkel, ezzel-azzal egész prímán kibélelt odú.

Kezdtem éppen vackolódni, mikor a sötétben hallom, zörög a haraszt. Ja, gondoltam, fúj a szél. De akkor már beszóltak, hogy nem érünk rá, gyere ki köcsög.

Rettegtem, hogy vér fog folyni, nincs menekvés, csókolom.

De még egy nagy trükköt azért ki bírtam eszelni: kiugrottam a bokorból és elinaltam a Tájékoztató a közterületi szemétszállítás rendjéről című kiírás felé, hátha van ott valaki, aki éppen odament, de nem volt, úgyhogy jobbat gondoltam ki, még mielőtt utólértek, hanyatt vágódtam a kavicson. Lefeküdtem secpec, aztán úgy maradtam, fekve. Behunytam a szememet, hogy ne lássak, ne halljak, elterültem, mint egy kisebb betonszarkofág. Nem szuszogtam, nem nyiszogtam, nem voltak a legcsekélyebb láncreakcióim.

Azok meg csak nézték, hogy na most akkor mi van. Gondolom még nem nagyon volt nekik erre precedens, hogy odaszólnak, és az ipse kampec, rögtön elterül. Agytágulás, gondolták, és örültek, hogy aznap nem kell összetörni magukat a gázsiért.

Megrugdostak, megpiszkáltak, baktattak haza. Én meg csak feküdtem ott, lazítottam vagy egy órát, míg csak bennem volt a frász, hogy bassza meg, hát élek. S közben azon tanakodtam, tépelődtem, memoriztam, hogy a szegény Bíró Miki bizony nem úszta meg ennyivel.

 

Azt mondta rám kripli gróf, mert sovány voltam, féldongájú, ránézésre pancser.

Szegény aztán megkapta, hogy kripli gróf, meg girnyó, meg pöcsös. Bekapta az ú-szöget, azt pitty. Kiment a szeme.

Először még nevettem, hogy pisis gyerek, pityereg, de aztán már bevillant, hogy nem éppen a könny az, ami amonnan folyik.

Atyavilág,  ijedtemben bebújtam a pad alá, behúztam a fülem-farkam, hallgattam a nyüszítést, a vendégtanár vijjogását, meg az ajtót, ahogy jó nagy svunggal kivágódik, puff, az egész hajcihőt, a szirénát a kisutcából, füleltem, de nem mozdultam, lapítottam, vártam a sorom. Mikor aztán kinyújtóztam, meglepődtem magam is, hogy jé.

 

Óleon, póleon, senki sincs a világon, csak én, meg a Dianna. Ülünk fenn a normafán és várjuk a tavaszt. Ez már szombat délután volt, annak is a vége. Úgy volt, hogy ő ült, én meg csak hevertem hanyatt, de az orrom belefúrtam mélyen az ölébe. Olyan jó volt, szippantgattam, furakodtam, szaglásztam a pólóján az ismerős olajszagot, gondoltam is, na ez az én Diannám most biztos megint kisütött valamit, és tényleg. Belenyúlt a szatyrába és kikapta a három és fél bélszínrolót, amit épp a hosszú útra csomagolt. Kibontottuk, nekiláttunk, néztem, hogy egy picit belül véres még, de mondta, hogy ő direkt módon így készíti, angolosan.

Aztán még sokáig ültünk, üldögéltünk, tanácskoztunk, a szalmonelláról, meg hogy majd hogy tolunk ki a Kopasszal, de főleg inkább ilyen tudományos dolgokról, hogy kvantum, aztán kitárgyaltuk Paganinit, meg a Hipp-Hopp Boys-okat, merthogy neki lánykorától ők a szívügye.

Aztán mikor jött a zuhé, fölpattantunk, meg se álltunk, de a buszon zötykölődve még megállapodtunk, hogy a kortárs magyar népköltészet azért nem az igazi, és ez külön jól esett, mert nekem ez a kortárs magyar népköltészet már időtlen idők óta a begyemben volt.

 

     Így volt, nem így volt, akkorka volt szinte mint az ujjam, de azért csak neki kellett vágnia a fát.

     Vágta, vágta a fát szegény kicsi Paganini, mit volt mit tenni, mert már akkor majdnem hat óra volt, tudta, hogy egy perc, és mindjárt itt terem az apja. Nagyon izgult csórikám, hogy az apja megint szépen elveri. Így is lett.

Hazajött az apja, és úgy megverte a Paganinit, hogy szegénykének szabályosan eleredt a vére. De ő ezzel nemigen törődött, csak mosolygott szelíden, mert tudta, hogy még szép jövő áll előtte, nem kell mindjárt sírni.

De az apja akkor már olyan ittas volt, hogy olybá tűnt, mintha bizony soha többé nem akarná látni a fiát. Arra gondolt, nincs még késő, elcseréli valamire, erre, arra, kiscsikóra, de akkor már nem lehetett. Ezért aztán azt csinálta, jól betaszajtotta szegénykét az ólba. Még a reteszt is rátolta, hogy esetleg ki ne bírjon szökni. De a szegény Paganini nem bánta, elővette a hegedűjét, és nekiállt hegedülni.

Az ólban nem volt senki más, csak egy sovány kismalac, olyan nagy-nagy szegénységben éltek. De annak a kismalacnak tetszett ám a muzsika, lehetett is látni rajta, hogy nagyon örül, csak sajnos valami nehéz tápanyagtól fölpuffadt a hasa, és azon nyomban meghalt.

Szegény kicsi Paganini pánikba esett, hogy most már mi lesz ővele, de nem sokáig búslakodott, hanem inkább elővette a hegedűjét, és tovább hegedült.

Igen ám, de jött az anyja, hogy baj van, elfogyott az élelem.

Akkor a kis Paganini meg az anyukája egy titkos résen át meghányták-vetették a dolgot, és arra jutottak, hogy másnap reggel, mihelyst az apja elmegy a hatharmincas busszal a munkahelyére, akkor majd az anyuka suttyomban kiereszti Paganinit, és kész.

Így is lett.

Attól fogva Paganini minden reggel kiült az utcára és kéregetett. Nem is tudott iskolába járni, mert egész nap csak kéregetnie kellett, de a tanító néni megértette a tragédiát és azt mondta, hogy nem baj.

Egyszer viszont az történt, hogy szétszéledt az iparág, és az édesapának is haza kellett mennie, mert nem volt több dolog. Gondolta, hogy az édesanyától majd kér egy kis pénzt, és jól beiszik, hogy elfelejtse a szar életét.

De bizony az édesanya azt mondta neki, hogy volt pénz, nincs pénz, pedig ezt csak hazudta, mert volt neki, csak nem akarta odaadni.

Na, akkor az apuka jól begerjedt, pluszba még meglátta a fiát is, ahogy a sarkon ül és szórakozik. Akkora nagy vita támadt, hogy kijöttek a rendőrök, de rögtön el is mentek, mert nem akartak beleszólni.

Az est fénypontja az volt, hogy a szemét apa mérgében szétverte a Paganini hegedűjét, úgy, hogy reccs, kettétörte, aztán ráugrott, aztán meg a darabokat mind egy szálig bedobta a Szülőfalum és Vidéke Áfész ablakán.

Szegény Paganini nem szólt egy árva szót se, csak kiballagott a bányatóra és elemésztette magát. Épp az utolsó pillanatban ért oda a Jóistenke a türülközővel, úgyhogy végül szerencsésen megúszta.

Attól fogva viszont egyáltalán nem jöhetett ki az ólból, az apja ugyanis odatolt az ól elé egy nagyon öreg szilvafát, hogy még akkor se tudjon kijönni, ha netalántán ki akar.

Szegény Paganini nagyon unatkozott, mert nem volt többé hegedűje, hogy hegedüljön. Próbált az ujjával hegedülni, de nem ment neki, úgyhogy már megijedt, hogy derékba törik a szép karrierje, ami olyan jól indult.

Estére kelve viszont támadt egy pompás ötlete, és rögtön ki is próbálta, hogy hátha.

Hangulatos kis családi házban laktak, csak hát sajnos úgy volt az elrendezés, hogy az ól ablaka pont a világ legesleghátulsó fertályára nézett, de sebaj.

Odaült Paganini az ablak alá, és elkezdett kiabálni, hogy én vagyok a Paganini, segítség.

Kiabált, kiabált, semmi.

Egyszerre csak láss csodát: Hangya koma arra sétált, fogta magát, bedugott az ablakon egy hegedűt.

Paganini először nem is akart hinni a szemének, azt hitte, hogy ez nem is igaz.

De bizony igaz volt, gondolta magában, és azon nyomban el is kezdett gyakorolni, hogy behozza a lemaradást.

Másnap már rögtön szóltak is, hogy tessék szíves befáradni az Operaházba, pedig akkor még mindig nagyon kicsike volt, és le kellett tolni a mikrofont, hogy elérje. Ennek ellenére nagy volt az ováció, úgyhogy nyomban mehetett is világ körüli útra, hogy bejárja a zene birodalmát.

Még a hülye is megtapsolta, mert ő is ott volt.

Csak a szegény édesanyja szomorkodott, mert neki bizony továbbra is otthon kellett gürizni, de előbb-utóbb túltette magát a dolgon, és vidáman járt-kelt.

Paganini évek múltán egyszer arra gondolt, legjobb lesz, ha felkeresi gyermekkora színterét, de akkorra a régi házban már vadidegenek laktak, úgyhogy inkább elköszönt, hogy ne is nagyon lábatlankodjon tovább.

Hazafelé a vonaton azon mesterkedett, hogy majd ír egy szép szimfóniát, és az árából vesz plusz még egy pár hegedűt, de végül nem írt.

Nem lett baj belőle, mert így is volt hol laknia, ráadásul volt már egy rakás hegedűje, úgyhogy tulajdonképp nem is kellett több.

Elérhetőség

Erdős Virág www.facebook.com/virag.erdos1 erdosviragerdosvirag@gmail.com