Tom és Jerry

avagy a harmonikus párkapcsolat titka

 

 

− Tomi?

− Hm?

− Akarod?

− Most nem.

− Úgy értsem, hogy...

− Fáradt vagyok.

− Fáradt? És mégis mitől? Egész nap nem csinálsz semmit. Csak döglesz itt a tévé előtt és...

− Kikészültem. Tudod hogy van. Ezek az örökös izgalmak, meg a folytonos idegeskedés... A szívem is rendetlenkedik...

− A fejed is fáj...

− A fejem is fáj! Asszem tegnap este kicsivel többet ittam a kelleténél...

Macskajaj, mi? Röhögnöm kell!

− Ez van, drágám. Akárhogy is: már nem vagyok a régi.

− Te? Ne viccelj már! Nézz magadra, Tomikám! Pont úgy nézel ki, mint hetven évvel ezelőtt!

− Gondolod?

− Másról van itt szó! Engem nem tudsz becsapni.

− Jaj, drágám, ne kezdd már megint! Egyszerűen nincs most kedvem ficánkolni, ennyi.

− Ennyi?

− Ennyi.

− Rám untál, Tomi. Igazam van? Nem kellek már neked, az az igazság.

− Most minek ezt, drágám? Te vagy az életem, tudod nagyon jól. Nélküled én...

− Na persze! A "hátország", meg minden! A "nyugodt családi légkör"... De régen azért nem így volt! A küszöböt kapartad, emlékszel?

− A küszöböt?

− Ha kidobtalak az ajtón, te bejöttél az ablakon. Egyfolytában a nyomomban jártál, követtél, mint az árnyék, egy másodperc nyugtom nem volt tőled, még a konyhába is utánam jöttél, de még a... fridzsiderbe is!

− A fridzsiderbe? Miket zagyválsz itt össze, drágám?

− Hát persze, hogy a fridzsiderbe! Meg a konyhaszekrénybe, meg a kenyérpirítóba... Nem volt előtted akadály, Tomi! Engem akartál mindenáron, és ha ehhez éppenséggel falakat kellett ledöntened, akkor te nekiálltál, és ledöntötted a falakat.

− Na de...

− Szégyelled? Ne szégyelld, Tomikám, nem szégyen az. Időnként akkora nagy rumlit csaptál, hogy zengett belé a ház. Éjjel-nappal résen voltál, leskelődtél, cirkuszoltál, ugrottál minden szóra! Emlékszel? Ha csak egy fél lépéssel odébb mertem menni, te már törtél-zúztál! Szétverted a berendezést, ide-oda tologattad a bútorokat ,vasalódeszkát vágtál a fejemhez, meg mindenféle alaptalan rágalmakat... Olykor elég volt egy elejtett megjegyzés, egy szerencsétlen, félreértett mozdulat, és te képes voltál felégetni magad mögött mindent, még a parkettát is, meg a padlószőnyeget...!

− A micsodát?

− Őrjítő volt! Komolyan mondom, néha már a plafonon voltam tőled! ... De te? Utánam             jöttél!!

− Én? A plafonra?

− Egy szabad lépésem nem lehetett tőled, egyetlen önálló, szuverén gondolatom! Ha csak egy percre kiszaladtam, te már jeleneteket rendeztél. Egyszer még a vízaknába is beugrottál,      csak mert képtelen voltál áthidalni a köztünk lévő távolságot. Így volt?

−  Hát, ööö...

− Persze értelek én! Ne gondold, hogy nem értelek, Tomi. Fiatal voltam, kívánatos... Elsőre talán még csak egy szürke kis egeret láttál bennem, de később, ahogy alaposabban megismertük egymást, már elég volt csak a szemed sarkából rám sandítanod, és rögtön az jutott az eszedbe! Jöttél, nyomultál, ... poénkodtál egy sort, ... aztán rám vetetted magadat és letepertél, mint egy állat. Durván és közönségesen.

− Most panaszkodsz, drágám? Ha ennyire szenvedtél, akkor igazán nem értem, hogy most...

− Panaszkodom? Dehogy panaszkodom! Eszem ágában sincs panaszkodni, ellenkezőleg! Életem legmulatságosabb időszaka volt! Tényleg! Attól a néhány kínos epizódtól eltekintve szinte mesébe illő!

− Hát akkor?

− Tudod mit, Tomi? Te engem sose vettél komolyan. Igazam van? Könnyű prédának tartottál, afféle kellemes, délutáni kikapcsolódásnak, és igazából csak játszottál velem mint, ... mint, ... hogy is szokták mondani, na! Mint izé az izével.

− Majom a farkának?

− Olyasmi.

− Butaság!

− Hát akkor? ... Akkor mégis hová tűnt minden? Hová tűntek a fájdalmasan szép együttléteink, Tomi? A bántások és babusgatások, a féktelen, halálos hajsza az örök és beteljesületlen boldogság után?

− Muszáj ezt most, szívecském? Mégiscsak ebéd után vagyunk!

− Pedig én aztán mindent bedobtam, te vagy a tanúm! A vadító pózok? A kihívó tekintet? A vörös-alapon-farkinca-mintás pizsamanaci? Meg a többi? A legkülönfélébb ajzószerek és segédeszközök: a légycsapó?! Meg a dinamit-rudacska?! Na?! ... Igazán nem mondhatod, hogy prűd vagyok és ... fantáziátlan... Mondjuk egy ilyen Pindúr Pandúros figurát már nem biztos, hogy bevállalnék, de...

− Ne gyötörd magadat, drágám. Te tényleg mindent megpróbáltál.

− Hát akkor? ... Akkor mi a baj, Tomi? Mondd, hol rontottuk el?

− Tudod én...

Csőrike? Hm? Most mondd meg őszintén! Ő van a dologban?

− Fogalmam sincs kiről beszélsz.

− Ne játszd az agyadat, drágám! Az a buta kis pipi a stúdióból! Hát persze! Még a szeme se áll jól! Ismerem én az ilyesmit! Gyertyafényes munkavacsora, ... "bolondos dallamok"... Igazam van?

− Nevetséges!

− Hát akkor? Akkor meg mi értelme a bújócskának, hm? Tomi! ... Akarod?

− Most nem.

− Úgy értsem, hogy...

− Fáradt vagyok.

− Fáradt. Értem.

− Fáradt és...

− És?... És?

− Unom az egészet.

− Hoppá. Szóval unod. ... Érdekes, pedig nekem határozottan úgy tűnt, mintha időnként te magad is...

− Na persze. Egy ideig az egész őrülten szórakoztató, de aztán...

− Szórakoztató? ... Na de Tomi! Neked ez az egész egyszerűen csak szórakoztató?!

− Dehogy!

− Akkor jó, mert...

− Inkább rémes!

− Rémes??

− Rémes és brutális és elviselhetetlen!

− Na de Tomi!

− Ahogy mondom! Gőzöm sincs, hogy te hogy vagy vele, talán másra gondolsz közben, vagy tudomisén, de ami engem illet... Szóval az a helyzet, hogy engem ez a dolog minden egyes alkalommal kibírhatatlanul felzaklat!

− Felzaklat?

− Belehalok! Érted? Nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de én ebbe mindannyiszor belehalok! Mindannyiszor! Érted, drágám? És ez nekem sok! Én már nem akarok belehalni!

− Nem? ... Pedig idáig azt hittem, hogy...

− Na jó, egyszer-egyszer megesik, hogy többé-kevésbé telibe talál, magával ragad és effektíve az egekbe röpít, ... de legtöbbször inkább falhoz vág és a padlóba döngöl! Sokszor csak fekszem utána, mint akit ledorongoltak, bénán és magatehetetlenül, leforrázva és             nyakatekerten, és szabályosan szét vagyok esve. ... Másszor meg: de ne ijedj meg! – mintha valósággal áramot vezetnének a tagjaimba!

− Úristen!

− Aztán ott van ez a tipikus, hülye érzés, tudod: sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá, onnan is... miközben valami teljesen bizarr és ódivatú használati tárggyal perceken át ütemesen csapkodják a fejedet...

− Jézusom!

− ... golfütővel, szívlapáttal, villanyvasalóval...

− De drágám, ha én ezt tudom...

− Komolyan mondom, ilyenkor ég a pofámról a bőr!

− Ha csak sejtem, hogy neked ez ennyire...

− Á, azért ne aggódj! Nyugi, na! Végülis nem olyan vészes. ... Tudod, mindig arra gondolok, hogy biztos mások is így csinálják. A Simpsonék például, ... meg az a happy tree friends...

− Na jó, de akkor is...

− ... szóval, hogy ez egyszerűen ilyen. Így normális. Érted? ... Csakhogy...

− Csakhogy?

− Csakhogy mi van, ha nem?!

− Ha mi nem?

− Mi van, ha például lehet máshogy is?

− Máshogy? ... Na de drágám! Azért ez egy picikét meredek ötletnek tűnik, nem gondolod?

− Hogy mondjuk se beledögleni ne kelljen, se pedig effektíve halálra unni. Mert az azért mégiscsak abszurdum, hogy az jelentse az életben az egyedüli változatosságot, hogy per pillanat éppen hol csináljuk... A hálóban, a pincében, ... a kertben, a garázsban...

− És a tekepálya? Hm? Azért az elég extrém volt, ne mondd, hogy nem! ... És a tengerparti piknik? Meg a nápolyi kaland?

− Viccelsz? Ugyanez ment ott is! Mindig ez megy! Csak te meg én: az egész olyan hervasztóan kedélyes, és korlátolt, és kiszámítható... Márpedig tudod, hogy az ilyesmi végtelenül – hogy is mondjam csak: frusztráló tud lenni a számomra!

− Egészségedre drágám!

− Egyszerűen képtelen vagyok belenyugodni, hogy ennyi az egész.

− Értem.

− Hogy csak ennyi és... Ér-ted?

− Hát persze, hogy értem!

− Tényleg?

− Hát már hogy ne érteném, drágám! Minden egyes szavadat! ... De tudod mit? Te mindig meglepsz! Erre abszolút nem számítottam! Hogy te ezt az egész dolgot ennyire a szívedre vedd! Mégilyet! Hát most aztán hogy a csudába foglak felvidítani, mondd? ... Hm, cicám? ... Akarod?

Elérhetőség

Erdős Virág www.facebook.com/virag.erdos1 erdosviragerdosvirag@gmail.com